Kakány Rita 30 éve él Görögországban. Egyetlen kerékpárjával szeli a felhőket az Olümposszal szemközti hegyi falu meredek lejtőin, ahol idősgondozással keresi a kenyerét. Munka mellett fényképeket készít a helyiekről és segít a falunak, amiben csak tud.
Csodálatos, sokat mondó fotóit számtalanszor láthattuk már az interneten. Kakány Rita többek között olyan idős nénikről és bácsikról készít fényképeket, akiket nem kerített hatalmába a modernizáció méregfoga és büszkén vállalják bölcsességükre utaló évgyűrűiket az arcukon. Kakány Rita fotói mások. Hol sírunk, hol nevetünk egy-egy kép láttán, miközben próbáljuk megfejteni, mi az oka ennek a mérhetetlen szeretetnek és önzetlen munkának, amit Rita erején felül teljesít. Szerettük volna, ha ő maga mondja el, mit keres egy kerékpáros magyar hölgy az Olümposszal szomszédos hegyvidéki falvacskában.
Sokan vágynak rá, hogy Görögországban éljenek, de nem mindenkinek van bátorsága meghozni egy ilyen döntést. Te hogyan kerültél ki Görögországba és mi volt, ami annyira megfogott benne, hogy kint ragadj?
Rita: Fiatal koromban több országot is bejártam magányos turistaként, egy szál hátizsákkal a hátamon. Görögországban 1988-ban jártam először. Egy hónapon keresztül probáltam minél több helyre eljutni. Ami igazán elbűvölt, az Santorini volt. Gyalog jártam be a szigetet 3 napon keresztül, ahol akkor meg voltak földművesek. Láttam, amint ekével szántottak idős emberek ott, ahol ma már csak szállodákat lát az ember… Megfogott a táj szépsége és imádkoztam, hogy a Jóisten minden lehetséges áldozat árán tartson meg ebben a gyönyörű országban. Ehhez már csak ürügy volt, hogy találtam férjet is a nem túl szép Larisa-ban, ahová a rendszerváltás évében, 1989-ben költöztem. A fiatalkori kalandvágyamnak és a bolondos természetemnek köszönhetően hagytam ott Magyarországot. A kockázat hatalmas volt. Két bőrönddel érkeztem Görögországba, magam mögött hagyva az akkor jól fizető postai kézbesítői állást, a szüleimet, testvéreimet, barátaimat, mindent. Utólag belegondolva őrültségnek tűnik. Mégis, 30 év után még mindig itt vagyok.
A legtöbben a görög tengerparta vágynak, téged inkább a hegycsúcsok vonzanak. Mi az oka ennek?
Rita: Emlékszem, gyerekkoromban milyen örömmel töltött el, amikor a szülőfalumból – Bácsszentgyörgyről – tiszta időben néha látni lehetett a távolból a Mecseket. A síkságot unalmasnak tartottam, már akkor vonzottak a hegyek, de a tengert is nagyon szeretem. Dolgoztam nyári szezonban a tengerparton is – a tömeg-turizmusban -, de mindig alig vártam a napot, hogy végre kerékpárral feljussak az Olymposzra, ahonnan 11oo méter felett gyalog folytattam a túráimat, sokszor magányosan. Igazábol nem szeretem azokat a helyeket, ahol rengetegen vannak, szeretem a csendet és hallgatni a madarak csicsergését. Valamint mámorító érzés felülről nézni a tájat, feljutni egy hegycsúcsra, sokszor órákig, vagy akár napkig tartó erőfeszítés után. 10 éven keresztül hegymászó egyesülettel barangoltam Görögország hegyeit, de ahogy telnek az évek, egyre jobban a magányos túrákra vágyom, ami nyilvánvalóan veszélyes és senkinek sem ajanlom!
Számos helyen voltál már Görögországban, de amikor először jártál az Olümposz közeli Livadi hegyi faluban, a helyet örökre a szívedbe zártad. Olyannyira, hogy 2019-ben lehetőséged nyílt rá, hogy ott élhess. Mit jelent számodra Livadi?
Rita: Livadiban hegymászóként jártam először a 90-es években, akkor még larisszai hegymászók társaságában. Minden évben felmentünk a Titarosz hegység legmagasabb csúcsaira téli időszakban, ahol Livadi falu is található, kb. 1200 méter magasságban. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy sehonnan sem olyan lenyűgöző az Olymposz, mint a Titaroszról nézve! Livadiból egyedülálló a kilátás nemcsak az Olymposz legmagasabb csúcsaira, de körbe nézve, amerre a szem ellát, csodálhatjuk a thesszáliai síkságot körbe ölelő hegyeket, tiszta időben a Pindosz hegységig is el lehet látni. A táj szépsége megunhatatlan! Livadiban ráadásul sok a látnivaló, a falu története is csodálatra méltó. A falut egyszerű, kedves emberek lakják, akik szinte stressz-mentes életet élnek, sosem panaszkodnak. Még 90-en felül is büszkén sétálnak az utcán. Mindez számomra nyugtató hatással van. Szabadnak érzem magam ebben a környezetben, anékül, hogy érezném, hogy mindig mások elvárásainak kell megfelelnem.
Görögországban feltételezhetően a nagy meleg és a többségében hegyvidéki tájak miatt szinte mindenki autóval, robogóval jár. Kerékpárosként hogyan boldogulsz a hegyi faluban?
Rita: Livadi és környéke kiválóan alkalmas a hegyi kerékpár túrák kedvelőinek. Kb. 10 évvel ezelőtt hegyi kerékpár versenyt is rendeztek a falutól még magasabban fekvő nemzetközi hegyi kerékpár úton. Sajnos a válság évei alatt ez feledésbe merült, mint sok más rendezvény is. Jelenleg az egyetlen kerékpárral közlekedő vagyok a faluban. Ráadasul a helyi lakosok nagyon viccesnek tartják, hogy egy középkorú nőt látnak kerékpározni. Emlékszem, milyen harsányan nevettek mindannyian, amikor először láttak biciklizni a meredek utakon! A faluhoz közel lévő Szt. Háromság Kolostorban, ahonnan kitiltottak mint eretnek katolikust, még azt is a fejemhez vágták a szerzetes nővérek, hogy szégyelljem magam amiért nő létemre megbotránkoztatom a falu népét és kerékpározni merek! Bármilyen hihetetlen, ilyen élmények is érhetik az embert Görögországban a 21. században! De ez végülis érthető, hiszen minden korombeli nő talpig feketében jár a faluban és leginkább csak a templomokban lehet látni őket. Mindezt humorral veszem, nem neheztelek érte.
A falu számos felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik. A régi templomok és a természeti értékek mellett a hagyományőrzés és főleg az emberi értékek a legszembetűnőbbek. Szeretnéd, ha ezek az értékek mások számára is elérhetővé válnának, ezért tavaly ingyen szállást hirdettél Livadiban. Áll még az ajánlat? Ha igen, meddig?
Rita: Ez az ajánlat addig él, amíg a faluban vagyok és amíg el nem adják a házat, ahol a szállás található. Ez utóbbira kicsi az esély, mivel sok eladó ház van a faluban, érdeklődő pedig alig akad. Jelenleg egy idős bácsit gondozok Livadiban, az ő állapotától is függ, hogy meddig maradok. Igazából nincs biztos, állandó megélhetési forrásom, vagy állandó lakhelyem Livadiban. Sosem lehet tudni, mikor kell elhagynom a falut…
Kinek ajánlod a szállást és ezzel szemben milyen igényekkel jelentkeznek nálad? A madarak csiripelték, hogy egészen elképesztő igények is felmerültek az ingyenes hegyvidéki szállást illetően…
Rita: Igen, sok jelentkező akadt. Egyáltalán nem könnyű ismeretlenül, az interneten keresztül kiszűrni, hogy kik azok, akiket úgy tudunk vendégül látni, hogy a látogató is egy életre szóló élménnyel távozzon és a falu lakóinak is pozitív benyomása maradjon a turistákról. Szerencsére a tavalyi vendégeink nagyon kedvesek voltak mindannyian, senki sem panaszkodott és szívesen visszajönnének újra. Külön ajándék, hogy sikerült magyar barátokra lelni, akikkel tartom folyamatosan a kapcsolatot. A szállást inkább menedékháznak nevezhetnénk, ahol álomra hajthatjuk a fejünket, lezuhanyozhatunk. Főzési lehetőség egyelőre nincs, a hűtőszekrény sem üzemel. Viszont nagyon szép helyen van, kedvesek a szomszéd nénik, akik finomságokkal kínálják meg a vendégeket. Mindez teljesen ingyen, egy régi, helyi hagyományok szerint épült palatetős házban, ami teljesen berendezett! A ház rendbetétele 3 hétig tartott, amiben nekem is sok órányi önkéntes munkám fekszik. Az Olymposzon a hasonló színvonalú menedékházakban 13 euró egy főre egy éjszaka, de sokaknak Livadiban ingyen sem tűnt kielégítőnek a szállás interneten keresztül. Wi-Fi, TV, sörrel teli hűtőszekrény, jól felszerelt konyha – ami hirtelen eszembe jut -, amiket igenyeltek néhányan… Sokan kértek munkalehetőséget is a faluban. A szállást a természetet és túrázást kedvelőknek ajánlom, akik nagyon szerény körülmények között is jól tudják magukat érezni, nem ijednek meg egy póktól, vagy egy egértől, nem undorodnak a legyektől, amiből bőven akad, mivel a falu körül több, mint 50 ezer birka es kecske legel. Az utazásnál soha nem a szállás, hanem az élmény a fontos! Én az utazásaim során sokszor egy kis sátorban aludtam, sőt! Volt, hogy autóparkolóban, vagy vasútállomáson töltöttem az éjszakát, mégis boldognak éreztem magam!
Számos fotóval hirdeted a falut és “anyja helyett anyja” vagy a helyieknek. Ahol tudsz segítesz és mindent megteszel azért, hogy az említett értékek Livadi falu határain belül maradjanak és a falu múltjának emlékei ne válhassanak a jövő martalékává. Sokan nem értik a céljaidat. Miért csinálod? Mikor lennél Livadi elégedett lakója?
Rita: Valóban, sokan félreértik amit csinálok. A legtöbben azt hiszik, hogy a faluban lévő üzleti lehetőség kizsákmányolása a célom. Egyáltalán nem erről van szó. Úgy gondoltam, ha már Livadiban tartózkodom, tudok segíteni két oldalról is. Életem során sokszor töltöttem be az összekötő kapocs szerepét. Sok különböző önkéntes tevékenységet végeztem már Görögországban. Hiszem, hogyha valaki valamit szívből csinál, sosem a pénz a hajtóerő. Csodálatos módon tapasztaltam viszont, hogy mindaz, amit adok, egyszercsak visszatér hozzám onnan, ahonnan sosem vártam volna. Nincs olyan befektetés az életben, ami valami úton-módon ne kamatozna. Lehet, hogy nem pénzt nyerünk, hanem tapasztalatot, szeretetet, vagy barátokat. Felbecsülhetetlen értékeket, ami pénzzel nem megvásárolható. A magyar turista szemszögéből nézve tudom, hogy sok honfitársamnak nagy élmény lenne Livadiba látogatni. Másfelől a falunak is természetesen jót tenne, ha többen látogatnák és nem állna üresen a három panzió, a tavernák, a vendéglők és a kávézók. Senki sem vágyik viszont tömeges turizmusra. Jelenleg a falu lakói számára is olykor ismeretlen kulturális értékek megőrzéséhez szükség van az érdeklődésre. A helyi lakosság számára pl. megszokott látvány a faluban lévő teplomok csodálatos ikonosztáza. Amennyiben látják a helyi köztisztviselők, hogy külföldiek is csodájára járnak a kincseiknek, akkor kénytelenek lennének foglalkozni pl. restaurálással, az archeológiai és néprajzi gyűjtemenyük rendbehozásával, ami évek óta várat magára… A helyi lakosok sokszor nem értékelik mindazt, amijuk van. Akkor lennék elégedett, ha Livadiban mindenki megtanulná tisztelni a természetet, nem látnék többé szemetet a hegyoldalban és nagyobb érdeklődést mutatnának saját kulturális örökségük iránt. A turizmus mindezek mellett csak másodlagos szerepet tölt be számomra.
A faluban készített fotóid a Livadi iránti érzéseidről, a munkád pedig a falu felé irányuló elhivatottságról árulkodnak. Fényképeid egyszerre elbűvölőek, szomorúak, vagy épp viccesek, de minden esetben elgondolkodtatóak. Bizonyára díjakat is nyertél már egy-egy fotóval…
Rita: Ötven éves koromban iratkoztam be egy fotótanfolyamra. Ezt azért hangsúlyozom, mert nagyon sokan amikor már megették a kenyerük javát, akkor jönnek rá, hogy sok mindent tettek életük során, de talán sosem foglalkoztak azzal, amivel igazán szerettek volna. A fotózás mindig érdekelt, gyakran jártam Magyarországon és Görögországban is fotókiállításokra. Kezdő amatőr vagyok, jól tudom, hogy sem a technikai felszerelésem, sem a tudásom nem elég ahhoz, hogy komoly díjakat nyerjek, de nem is ez a célom. A fotóim a valóságot mutatják be minden manipuláció, Photoshop nélkül. Nincsenek trükkök és színezés. Ami esetleg egyedi, hogy néha szokatlan szemszögből fényképezek. Idáig két kiállításon mutatták be pár fotómat és háromszor nyertem meg az országos amatőr PhotoSunday versenyt, a fotóim újságokban is kaptak helyet. Elsősorban saját magamnak szerzek örömöt a fotózással, ami alkotó tevékenység, ugyanúgy, mint a cikkírás, amivel időnként szintén foglalkozom. A legnagyobb elismerés a falu lakóinak a hálája.
Sok idős embert – akiket fotóztam -, hosszú évek után látták újra a fotóimon távol élő rokonaik, a Livadi hegyi falu oldalon. Erre nem számítottam és igazán meghatott.
Rengeteg fotótéma van, de te mégis Livadit választottad fotóalanynak. Miért viseled ennyire szíveden a falu sorsát?
Rita: Livadi sok szempontból egyedülálló falu. A falut vlahok lakják, főként aromán és nem görög nyelven beszélnek. Főként egyszerű, állattenyésztéssel, pásztorkodással foglalkozó emberek lakják. Igazi kihívás Livadi zárt világába beilleszkedni, ahol még a szomszéd faluból származó görög is idegennek számít. A falu lakóinak fotózása külön nehézséggel jár, de éppen ez jelenti a szépséget! Elsősorban meg kell nyernem az emberek bizalmát, hogy beengedjenek zárt területekre, lakásokba, régi kúriákba, vagy akár istallókba fotózni. Senki sem áll a fényképezőgép elé egy kedves szó nélkül, mindenkivel baráti viszonyt kell kialakítanom, mielőtt fotóznám. Sok idős néni, aki idáig csúnyának hitte magát, most elégedetten nézi a róluk készült fotókat és örülnek a sok lájknak, amit kapnak ismeretlenektől és végre elhiszik, hogy milyen szépek! Ez a fotózás egyedülálló öröme Livadiban! Annak ellenére, hogy Livadi gyönyörű helyen fekszik, egyre több fiatal költözik el a faluból, a lakosság száma egyre fogy. Szeretném bebizonyítani a falu lakóinak, hogy érdemes a turizmus felé fordítaniuk a figyelmüket, hogy ne menjenek el a fiatalok.
Honnan jött az ötlet, hogy a közösségi oldalon létrehozz egy oldalt a falu számára?
Rita: A Livadi hegyi falu oldal ötlete onnan jött, hogy a hatalmas fotó anyaggal nem tudtam mit kezdeni es mivel láttam, hogy a Livadiaiak nem reklámozzák a falujukat, így megteszem helyettük.
Ennyi év távlatából a kint megszerzett tapasztalataid ismeretében mit üzennél azoknak, akik Görögországban szeretnének szerencsét próbálni?
Rita: Hm… Csak az vágjon bele, aki nagyon biztos önmagában, tud a legképtelenebb helyzetekhez alkalmazkodni, nyitott minden ismeretlen dolog felé, van humorérzéke, le tudja győzni a félelmeit, nagyon tud szeretni anélkül, hogy viszonzást várna és meg tudja bocsátani, ha megbántják. S nem utolsó sorban, megállás nélkül tudja tanulni a végtelenül gazdag görög nyelvet. Az életem sosem volt könnyű Görögországban, de Istenbe vetett hitem tartott talpon idáig. Mindenért – amit kaptam és adni tudtam – Őt illeti örök hála!
Képek és szöveg: a fotók használatát és az interjú közlését Kakány Rita engedélyezte. Kakány Rita további csodálatos fotói a Livadi hegyi falu oldalon érhetőek el! Bízunk benne, hogy hamarosan Rita saját fotókiállításáról is beszámolhatunk! További sok sikert kívánunk!