Első utazásunk Szártira: 1. rész

Első rész >> Második rész >> Hamarosan folytatjuk!

2003. június 9. Elindultunk első görögországi nyaralásunkra. Arra a helyre, amely még alig volt néhány katalógusban, még keresnünk kellett, melyik utazási iroda visz oda egyáltalán. A számunkra legszimpatikusabb irodába (az az iroda azóta már megszűnt) közvetítőn keresztül be is fizettük az utunkat, a Barracuda apartmanba foglaltunk szállást.

Indulás

Elérkezett az utazás napja, ami igencsak jókedvűen indult, a sofőrök óriási arcok voltak, egy cseppet sem viselkedtek unottan, vagy flegmán, viccelődtek, poénkodtak és nem utolsó sorban rutinos sofőrök. Jó társaság jött össze a buszon. Útközben a hírekben bemondták, hogy Észak-Görögországban földrengés volt – hát, nem mondom, hogy nem foglalkoztatott ez a hír, de határ határt követett és valahogy végül megfeledkeztem róla…

Akkor még Bulgárián át közlekedtek a buszok, ez több órás kerülőt jelentett, így akkor az út Szártira kb. 24 óra volt, előfordult, hogy még több. Túl sok busz nem járt még Szártira, amik indultak, azoknak a célállomása Sarti, Paralia és Toroni volt, ez az utasok egy részének még inkább meghosszabbította az útját.

A görög határ

Be kell vallanom, én naivan azt gondoltam, hogy a görög határ átlépésével minden épület kék-fehér színekben pompázik majd és egy teljesen más dimenzióba kerülünk. Ez nem így történt, a határátkeléssel semmi sem változott meg, ugyanolyan termőföldek, lakott- és lakatlan területek követték egymást, és a legkevésbé sem találtuk az általunk áhítattal várt kék színeket…

Azt hiszem, ha valaki Görögországról hall, szinte kivétel nélkül Santorini kék kupolás, fehérre meszelt templomai jutnak eszébe. 2003-ban még az Internet is „kevesebb” volt, de sok információt szedtünk össze különböző chat beszélgetésekből és nem utolsó sorban arról a magyar weboldalról, amelynek készítője Imothep volt, és ami egy nagyon jó, részletes úti beszámolót tartalmazott Szártiról.

Az olvasottak bíztatóak voltak, a képeken viszont a nem értettem azt az „építkezési törmeléket”, ami minden képen, minden katalógusban látható. Természetesen ma már tudom, hogy azok az északi part sziklái, de először a képek alapján valahogy nagyon nem értettem…

Örökké tartó utazás

Buszos utazásunk vége felé, amikor már minden utas nyűgös és ingerült volt, megpillantottuk a tengert. Azt az élményt, amit annyi utazást követően ez a látvány nyújtott, nem tudom leírni! Reményteljes órák következtek a part mentén, amelynek mindegyike újabb és újabb meglepetéseket tartogatott.

Elhagytuk a tengert, és kissé félve kezdtük kérdezgetni magunktól, lemegyünk a térképről?! Mindenütt nyaralónak látszó épületek, de a tenger sehol… A pálmafák – ha keveset láttunk is – volt az egyetlen kapaszkodónk, ami még azt sugallta, „közel az érkezés, már nem jártok messze!”

A tenger ismét előbújt, de már nem tudtam, ébren vagyok-e, vagy álmodom, hiszen előző éjszaka keveset aludtunk a buszon, így fáradt volt mindenki – én is el-el bóbiskoltam. Az érkezés előtti legutolsó órákban félelmetes kanyarokat tett meg a busz a szerpentinen, ekkor teljesen magamhoz tértem. Nem csak a látványtól, hanem a magamnak bemagyarázott félelemtől, ami talán inkább csak izgalom volt…

Míg élek nem felejtem el, hogy már-már beletörődve az örökké tartó utazás gondolatába, mintha csak valami túlvilági utazásban vennénk részt; az idegenvezetőnk tájékoztatta az utasokat, hogy „…és elénk tárul Sarti látképe…”

Érkezés előtti pillanatok

Szerelem volt első látásra! Teljesen más volt, mint a képeken, amiket addig a Neten bogarásztunk, és minden félelmem, minden kételyem elszállt! Láttuk, hogy már csak néhány km van hátra, és tényleg megérkezünk egy olyan gyönyörű tengerpartra, amit csak a filmekben lehet látni…

Valahogy annyira hihetetlen volt a látvány, hogy fáradtságunkban ismét nehéz volt különbséget tenni ébrenlét és álom között – Sarti látképe ugyanis maga volt az álom – soha nem felejtjük el azt a pillanatot!

Első rész >> Második rész >> Hamarosan folytatjuk!