Sarti élménybeszámoló, kovat88 (2010)

Kicsit hosszú lesz. 2010 szeptemberében indultunk Sarti felé. Mivel buszos társasút volt, elég korán kellett indulnunk, hogy a déli pesti induláshoz odaérjünk. Nem kellett volna, de a vonat nálam mindig a kiszámíthatatlan kategóriát jelenti, elkésni meg nem akartunk. Persze zökkenőmentesen odaértünk, sem a metrón, sem a kis földalattin, sem a maradék gyalogos úton nem volt semmi akadály. Csak kicsit hűvös, mint az előző napokban folyamatosan. Sebaj, majd talán ott látunk egy kis napot is. A busz a várt időben megérkezett. Az olyan busz, mint a tavalyi thassosi busz volt, kiváló lett volna. Csak emeletest nem szerettünk volna, bár semmi nem indokolta az ellenérzésünket. Emeletes busz lett. Pont előttünk parkolt le, csomagokat nem kellett messzire vinni. A bepakolás is hamar megtörtént, a csomagjaink szinte elsőnek kerültek be a csomagtérbe. Felszálltunk. Az emeleten kaptunk helyet, a második sorba. Kiváló volt, előre is szinte zavartalan kilátással. Az út eseménytelenül telt, sokat esett az eső. Magyarországon. Ahogy haladtunk Dél felé, az esőt kezdtük magunk mögött hagyni. A sofőrökre nem igazán lehetett panaszunk, tették a dolgukat. Csak a határok átlépése volt kissé vontatott, elég sok busz szaladt össze szinte mindegyiknél. 1- 1,5 óra volt minimum, mire átértünk. Határonként. Ezen kívül eseménytelen, zökkenőmentes út után átléptük a görög határt is. Már nagyon vártuk. A buszon töltött éjszaka nem az a kimondott pihentető érzés. Számítottunk rá, hogy ilyen lesz, így ismét nem panaszkodtunk.

Miután beléptünk Görögországba, egyre inkább vártuk, hogy megérkezzünk Sartiba. Ahogy közeledtünk a félsziget felé, már érdemes volt a fényképezőgépet is elővenni. Szerettem volna látni a Teknősbéka-szigetet (Kelyfos), amit már a buszról sikerült észrevenni, és le is fotózni. (Egyik terv kipipálva!)

Sithoniára beérve jó kis szerpentinszerű, kanyargós úton közelítettünk Sarti felé, de egyre tágabbra nyílt szemekkel néztük a mellettünk elsuhanó (na jó, a kanyarok miatt nem ritkán 40 km/h sebességgel haladó busz suhanását értsük ez alatt) tájat, a következő pár nap felkeresendő objektumait, látnivalóit tervezgetve. Még itthon beprogramoztam a GPS-t, célpontnak a szállásunkat megadva, ez jó szórakozás volt, mivel figyelhettük, hogy fogynak a kilométerek. Szinte már visszaszámoltunk a műszerrel együtt. (A GPS gyakorlatilag az egész nyaralás alatt be volt kapcsolva, így részletesen rögzítette, merre jártunk. Szinte mindenhova vittük magunkkal. Augusztusban a Google Earth segítségével készítettem rá egy elég részletes térképet Sithoniáról, ez a térkép – kisebb hibáitól eltekintve – nagyon hasznosnak bizonyult.)

Aztán a GPS elkezdett egyre nagyobb távolságokat mutatni, azaz túlmentünk a szálláson. Nem aggódtunk, mivel már a Sarti táblát is elhagytuk, és a falu házai között haladtunk. És megérkeztünk! A nagy parkolóban, a tengerpart mellett állt meg a busz. Kiszálltunk a légkondicionált belső térből, és megéreztük, hogy nem lesz probléma az idővel. Kellemes, 30 fok közeli levegő, finom szellő és a tenger hangja, illata érintett meg minket. És napsütés, kék ég, barnára sült emberek a közelben, nyugalom, béke, stb. Mi kell még??

A buszból hamar kipakoltuk a csomagokat, aztán vártunk egy kicsit, hogy eljussunk a szálláshelyig. Kissé érdekes megoldás volt, hogy a szállításra kijelölt kisbuszba bepakoltuk a bőröndöket, majd a Paris apartmanba „kijelölt” 5 pár egymás nyakába ülve bepréselődött az utastérbe. Leó szállított minket a zegzugos utcákon át a házig. A busz tényleg nem tudott volna idáig hozni minket. Kiszálltunk, kipakoltunk, és vártunk, hogy elfoglalhassuk a szobát. Kora délelőtt volt, az épület elé oda sütött a Nap, nem fáztunk. Szerencsére sokat nem kellett várni, alig fél-háromnegyed óra alatt végeztek a maradék takarítással a helyiek, és átadták a kulcsokat. Az apartmanház első emeletén voltak készen a szobák, az 5 szobából 4 a falu, a tenger felé nézett, egy szoba a belső udvarra nyíló ablakokkal rendelkezett. Szerencsére mi egy tengerre néző „lakosztályt” kaptunk. A szoba kicsi, de kényelmes volt, minden olyan felszerelés benne volt, amire egy ilyen nyaralás alatt a vendégeknek szüksége lehet. Panaszra ismét nem volt okunk. (Amikor megrendeltük az utat, másik szállást néztünk ki, de oda már nem fértünk be. A Paris apartmant az utazási iroda ajánlotta fel cserébe, de úgy gondolom, ezzel sokkal jobban jártunk, mint az eredetivel.)

Nagyjából kipakoltunk, és elindultunk a tenger felé. Hol van már az otthoni eső? Ki emlékszik arra már? Süt a Nap, meleg van, szellő, tenger, nyomás!

A tengerpart alig 200 méterre van a szállástól, minimális felszereléssel (papucs, törölköző, szemüveg) indultunk is. (Apropó szemüveg: senki ne hagyja otthon, érdemes használni. Sohasem búvárkodtunk, nem is volt rá igény, de a tengerre mindenképpen kell a búvárszemüveg/úszószemüveg.)

A víz hullámos volt egy kicsit, de kristálytiszta, hívogató és meleg. A kicsi hullámok azért okoztak némi meglepetést, egy kis röhögést, de kezelhető volt. A kicsi hullámok relatív fogalom, a Balatonon ez a méret már bőven a „viharos” és a „hatalmas” jelzőt érdemli.

A busz után igen kellemes felüdülést, élményt jelentette az úszás, a mozgás. A strand északi részén voltunk, a part apró kavicsos (majdnem homoknak mondható, de éppen egy kicsit nagyobb méretűek a szemcsék és egy kicsit érdesebb is, mint a normál homok). Mezítláb is kiválóan járható, kellemes érzés tapicskolni benne. A kis kápolna alatti kis öböl a hullámok ellen is nyújtott egy kis védelmet, itt nyugodtabb vízben is lehetett fürdeni. Egy rövid mártózásra jöttünk le a partra elsőre, de nem lehetett rövid ideig maradni. Másfél-két órát tartott az „ismerkedés”. Csak a hasunk hívott vissza minket a szállásra.

Evés után irány vissza a partra, de már fényképezőgépet is vittünk a fürdőfelszerelés mellé. Elkészültek az első strandképek, hullámképek, Athos képek és egyéb képek. Egy kiadós esti séta után az első napot Sartiban eredményesnek ítéltük.

Második nap

A nap kissé borultan indult. Eső nem volt valószínű, annyira azért nem volt borult, de a Nap sem tűzött. Elhatároztuk, hogy gyalog elindulunk felderíteni a környék strandjait. Északra, a kikötő felé vettük az irányt. A kikötő hamar megvolt, de tovább is indultunk azon, tovább Északra. A kikötő végénél felkapaszkodtunk a sziklára, mivel az erre vezető ösvények biztatónak tűntek. Némi bolyongás után elértük az első öblöt. Ide út nem vezetett le, a bokrok, sziklák között ereszkedtünk le. Nem volt nehéz dolgunk, az utolsó kb. 4 méter volt kissé bonyolultabb, de leküzdöttük. A vízmosás sziklái szinte lépcsőként helyezkedtek el, biztonságban (a biztonság azt jelentette, hogy folyamatosan azt néztük, hogy ez az útvonal visszafelé is járható-e) leértünk a partra. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy mázli. Senki nem volt a parton, az egész öböl a miénk volt. Kellemes homokos szakasz, mellette kissé kövesebb szakasz, tengeri sün szinte egy darab se volt, ideális partszakasz, akárhogy is nézem. A kissé borult idő egy darabig még eltartott, de így sem fáztunk. A napkrémet is használni kellett, mert a szűrt fény is éreztette hatását. Vittünk magunkkal ellátmányt is, így berendezkedtünk a parton kényelmesen. Sokat fürödtünk, aztán szárítkoztunk a parton, aztán megint csak fürödtünk, mászkáltunk, fényképeztünk, és ezen tevékenységek véletlenszerű ismétlésében éltük ki magunkat. A magányos part zavartalansága, nyugalma mindent megért. Amikor a Nap is teljesen előbújt, eltüntette a felhők maradékát is, a víz is megváltoztatta színét, átlátszóságát, és egy olyan hihetetlen kristályszerű fényt vett magára, ami elmondhatatlan. Ezért jöttünk.

Kora délután indultunk vissza. Egész végig magunk voltunk a parton, senki nem járt arrafelé. A visszaúton jött szembe velünk az első ember, ő nem is állt meg az öbölben, piros ruháját láttuk később a tengerparti sziklákon távolodni tovább. A kikötőhöz közeledve szólított meg minket egy pár, útbaigazítást kérve (mármint hogy érdemes-e tovább menni, arra, ahonnan mi jöttünk). A kikötő előtt leereszkedtünk a sziklákhoz, amit megint nem bántunk meg. A sziklák rettentő érdesek, durvák voltak, de olyan fantasztikus formációkban hevertek a parton, ami megint egy csomó fénykép elkészítését eredményezte. Érdekes volt az alapkőzetben előforduló, lemezekben, rétegekben beékelődött másfajta kövek jelenléte, ami tovább variálta az addig sem egysíkú látványt.

A szállásra visszatérve kicsit komolyabb táplálékot vettünk magunkhoz, megállapítottuk, hogy napkrém ide, napkrém oda, azért hagyott rajtunk nyomot a délelőtt. Délután a faluban jártunk, kicsit ismerkedtünk a környékkel és mellesleg a rajzolt GPS térképet ellenőriztem le a helyszínen. Elsőre nem is lett olyan rossz, elégedett voltam.

Harmadik nap

Mivel a kalózhajózás erre a napra sem jött össze, elindultunk Délre. Egy geoláda van Sarti déli sziklái között, elhatároztuk, hogy megkeressük. Ezzel együtt felderítjük “délvidéket”, a strandokat, a környéket. A falu legdélebbi pontjáig a faluban és a parton mentünk. Ott kikanyarodtunk műútra, és pár 100 métert az út mentén haladtunk. Biztonságosan lehetett haladni, elég széles az út és van elég hely a gyalogosoknak is. Érdekes volt sziklákba vájt műút, látványnak sem utolsó. A falu utáni első (tenger felé vezető) leágazásánál letértünk, és a part felé indultunk. A geoláda innen már nem volt messze. Át kellett vágnunk a nudista strandon, majd felkapaszkodtunk a sziklák tetejére. Itt egy kis bozótharc, pár szikla, némi görgeteg (a cipő alatt meginduló kavicsok) leküzdése után megtaláltuk a ládát. Logoltunk, és körülnéztünk. Athos ma sem adta meg magát, párába burkolózott. Sebaj, az itteni sziklák, szakadékok is érdekesek voltak, a fényképek mennyisége jól mutatja ezt. Mindkét fényképezőgép alapos használatban volt. A Goa part felé már nem volt egyszerű a sziklák között az út, így lemondtunk arról, hogy ezen a napon felkeressük. Visszafordultunk, hogy a kis strandokat is kipróbálhassuk. Ismételten átvágtunk a nudista részen, majd a parton haladtunk tovább Északra, Sarti felé. Közben találtunk kis öblöket, fürdésre alkalmasnak tűnő helyeket. A megközelítésük viszont nem volt egyszerű, volt, amikor gondolkodtunk, hogy érdemes-e leereszkedni. Persze a kíváncsiság győzött, és amit bírtunk, kipróbáltunk. Nem minden esetben volt fürdés is, a hullámzás a „tengeri füvet” kisodorta a partra, ahol nem nyújtott szép látványt, nem akarózott közé bemenni.

Negyedik nap

A negyedik nap a pihenésé volt. Nem maradtunk a szálláson, mocorogtunk, de közel sem annyit, mint az előző nap. (Éreztük a lábunkban a megtett távolságokat.) Mivel a kalózhajózás megint elmaradt, gyalogosan. Hallottunk a szív lakú öbölről, ezért elhatároztuk, hogy megnézzük, ha lehet gyalog.) Lehet. Meg lehet nézni, és érdemes is. Nem csak a víz felől, sőt. Ismételten a kikötő felé vettük az irányt, majd az “úttalan öböl” felett haladtunk tovább, a műúton. Tulajdonképpen az első komolyabb leágazás vezet az öböl felé. Mi nem lefelé indultunk, hanem az öböl déli fele feletti ösvényen haladtunk. Ami azért volt jó döntés, mivel innen látszik igazán szív alakúnak az öböl. HA valakinek van rá lehetősége, innen nézze meg. Megéri. Le akartunk menni utána az öbölbe is, hogy kipróbáljuk, milyen a strand. Letettünk a tervről, mivel volt egy pár már ott lenn. Mi sem szerettük volna, ha megzavarnak minket, így nem mentünk le. Talán az “úttalan öböl” megint jó lesz. Elindultunk vissza, de ott is “pórul jártunk”, nem volt már lakatlan. Itt sem szerettünk volna zavarni, így a kikötő volt a következő célpont. Itt biztosan nem lettünk volna létszám felettiek, tehát irány! Nem volt rossz döntés, nem voltak sokan a parton, bőven elfértünk. A víz is jó volt, és végre rengeteg (a korábbi napokhoz képest) csigaházat láttunk a fenéken. Végre lehet szuvenírt gyűjteni! Most szólok minden tapasztalatlan fürdőznek, hogy a csigaház nem lakatlan! Mit mondjak, élmény volt, amikor a fürdőnadrágom zsebébe gyűjtött csigaházak lakói egyszer csak elkezdenek kapirgálni… Mindegyikben egy-egy remeterák volt. Mit csinálhattak a csigákkal?? Ilyen gyorsan még sohasem ürítettem a zsebem, közben persze jót mosolyogtam magamon. Nem innen szedtük a szuveníreket. Megpróbáltam egy ilyen bitorlót rávenni arra, hogy hagyja el a rosszhiszemű jogcím nélküli státusát, de ő győzött türelemben. Azt hiszem, még ki is röhögött a végén. Megérdemelte, hogy jó helyre tegyem vissza a víz alá. Miután kiáztunk, tovább pirultunk, és a nap is eltelt, visszatértünk Sartiba, és elkezdtük a bérautó beszerzését. Nem volt egyszerű feladat, talán az sem segített, hogy mindössze 2 helyen lehet autót bérelni. Az előző évhez képest szívbemarkoló volt az ár is. Míg Thassoson 28 € volt egy napra az autó, itt 50 € volt a napidíj. Az egyik helyen ez az ár a biztosítást nem is tartalmazta. A nélkül én meg nem szívesen béreltem volna autót. Sosem lehet tudni alapon. Összeszedve minden angol tudásunkat azért sikerült az üzlet, de csak másnap délelőtt 10-től lett autónk. A kalózhajót eleve nem terveztük be arra a 2 napra, így program megvolt.

Ötödik nap

Alaposan, kényelmesen megreggeliztünk, majd elindultunk a faluba az autóért. 10-kor átvettünk mindent, megcsodáltuk a gépet (KIA Picanto), és elindultunk. Először vissza a szállásra a felszerelésért. Aztán irány Dél, az eltervezett célpontok sora. Első állomás Goa beach volt. Na itt alig töltöttünk időt, valahogy nem volt olyan hangulatos, mint vártuk. Paralia Sykias. Gyönyörű strand, kristálytiszta víz, kevés ember. Bementünk a vízbe, és fényképeztünk. Volna. Ha nem maradt volna a fényképezőgép akkuja a szálláson. Sebaj, úszkálunk egy kicsit, felhozunk egy-két kagylóhéjat,és visszamegyünk az akkuért. Elvégre azért van az autó, hogy használjuk. Fényképezőgép a fürdőnadrág egyik zsebébe, és úszkálás, merülgetés tovább. Aztán egyszer csak nem éreztem a gépet a zsebemben. Valahol kiesett. Valószínűleg a fűvel borított résznél, mert a fenéken máshol nem látszott. Pánik fokozat be, keresés indít. Szerencsére a második merüléskor meglett. Gyorsan kimentünk a vízből, mielőtt más is történik, és visszamentünk Sartiba az akkuért. Nem hagytam volna ki a víz alatti képeket. A következő állomás a „halott város” volt. Érdekes hangulata van a helynek, aki teheti, ne kerülje el. Kísérteties, furcsa, leírhatatlan. Bolyongtunk egy jót itt is, kinyomtatott műholdas képek és a GPS térképe alapján. Mindkettő segített sokak. Aztán – ha már itt vagyunk – a strandot is próbáljuk ki. Itt is megérte lemenni és megmártózni. Nem akarom magam ismételni, de kristálytiszta víz, kellemes part, kevés ember. Az eldugottabb, kisebb öblök sajnos már foglaltak voltak, csak a nagy strandon voltunk (Kriaritsi beach), de nem bánkódtunk.
Kalamitsi. Na ezt sem kellene kihagyni. Az öbölben van egy kis szigetecske, egy “zsebkápolnával” a tetején. Kényelmesen be lehet úszni, és fel lehet menni a tetejére. Mi csak a beúszást vállaltuk, nem mentünk fel, azt hiszem, ezt egy kicsit azért bánom. Nem kellett volna kihagyni. Persze a víz is jó volt, a sziklákon sütkéreztünk egy kicsit, majd visszaúsztunk a partra. Megszárítkoztunk és mentünk tovább. A következő állomást már itthon beterveztük: a félsziget legdélebbi strandjára is el akartunk jutni. Ez következett. Az odavezető úton megálltunk egy kilátóponton, ahonnan egy halászati üzemre lehetett rálátni (talán Mamba beachnek is hívják, az elnevezésben nem vagyok biztos). Tipikus képet lehetett innen készíteni: kék tenger, zöld domboldal, fehér út, stb. Ha kell koordináta valakinek, szóljon, küldöm.
Leértünk a déli csücsökre, majd egy földúton elkezdtük megközelíteni a legdélebbi strandot. Egy darabig autóval, majd egy ponton úgy döntöttem, hogy innen tovább már autókínzás lenne. Parkolót kerestünk (azaz egy olyan helyet, ahova félre lehet állni, és biztonsággal ott lehet hagyni kocsit), és a hátralévő 800 m-t gyalog tettük meg. Egy jó lejtő, aztán emelkedő, megint lejtő, és már ott is vagyunk. Legdélebbi ponton 2 strand van, az egyik köves, a másik inkább homokos. Ezek a félsziget déli nyúlványának két oldalán vannak, egymástól elkülönülve de nem elszigetelve. Köves strandon rajtunk kívül nem volt senki, teljesen szabadon, zavartalanul élvezhettük a tengert. Fantasztikus sziklaképződmények és szép kavicsok voltak itt. Itt láttunk medúzát is, bár élettelen volt már szegény. A homokos részen volt egy sátorozó társaság, de se ők nem zavartak minket, se mi nem zavartuk őket; gyakorlatilag csak érkezéskor és távozáskor láttuk egymást, mivel z út a két strandrész között-felett vezetett el.
A félsziget nyugati oldala felé haladtunk tovább, mivel a Teknősbéka-szigetet és naplementét szerettem volna fotózni. Igaz, a sziget már a buszos érkezéskor “megvolt”, de az úgy mégsem az igazi. És ha a sziget és a naplemente meglenne egyszerre, az lenne az igazi. A naplemente ideje közeledett, és a helyet is keresni kellett, hogy honnan látszik a sziget, így további megállókat nem nagyon terveztünk be. Illetve még egyet, Toronit, az ott található bizánci romot akartuk megnézni. Ez meg is lett, de felújítási munkák miatt nem lehetett megközelíteni. Így jártunk. Eleinte a part menti úton haladtunk tovább, kerestük a megfelelő fotóhelyet. Ez a pont Agia Kyriaki alatt lett meg. Egy barátságos kis part, egy kis sziget és szép kilátás a Teknősbéka-szigetre. Meg kellett várni a naplementét, hogy kiélhessem ez irányú vágyaimat, majd vissza Sartiba. Bőven sötét volt már, mire hazaértünk. De megérte.

Hatodik nap

Megint autós nap, most Észak felé indultunk. Milyen is a híres Narancs-part. Ez volt az első (és egyetlen) csalódásunk. Nagyon korán indultunk, így a parton még senki sem volt (ébren). Valahol nem értem a nudistákat. A Narancspart azon részét vették birtokba (fényképezni tilos táblákkal), ahol a part fényképezhető részei, a szobrok vannak. Kellemetlen volt. A szemét, az ürülék és a használt WC-papír hegyekben állt, a bokrok közé épelméjű ember nem menne be, de már a bokrok közötti utak is visszataszítóak voltak. Ez lenne a híre Narancs-part? Amit eddig láttunk, százszor jobb volt. Ezt a „nevezetességet” kihúztuk a listáról. Gyorsan továbbálltunk, és kerestünk egy olyan strandot, ahol le lehet mosni a Narancs-part „élményét”. Ezt szerencsére hamar megtaláltuk, Armenitsi „személyében”. Itt egy camping területén van a strand, de a kapura ki van írva, hogy a strand bárki számára megközelíthető. Mi ezt meg is tettük, és jól is jártunk: inkább ez, mint az előző hely mocska. Nem töltöttünk itt sok időt, a repülős emlékművet szerettem volna felkeresni. Ezt is már otthon beterveztem, műholdkép alapján. Rövid autókázás után meg is lett, megnéztük. Hogy miről szól ez az emlékmű, az már csak itthon derült ki, jóval a nyaralás után. Az emlékmű után haladtunk tovább Észak felé. (Észak-Nyugat, hogy pontosabb legyek.) Számos kis partot kihagytunk, az idő rövidsége miatt. Viszont Livarinál megálltunk, és tanakodtunk, lemenjünk-e a homokpadot közelebbről megnézni. Végül nem tettük meg, haladtunk tovább. A következő megálló Ormos Panagias volt, itt a kikötőt és a halpiacot néztük meg, meg az itt kapható tengeri herkentyűket. Innen egy kicsit visszafelé haladtunk, Ormos Panagias strndja felé. Ezt aztán végképp nem bántuk meg, egy olyan helyet találtunk, amit még ma is emlegetünk. Fantasztikus a part, fantasztikus a tenger, kis öböl, kis szigetek, kék tenger, fantasztikus sziklaformák, és minden, amit csak az ember kíván. Mintha nem is Görögország lett volna, hanem a Maldívok. Rengeteg időt töltöttünk itt el. Ez volt az első hely, ahol érdekes tengeri növényeket is láttunk, és egy polippal is sikerült megküzdenem. Egy kő alá úszott be, és onnan incselkedett velem. Persze nem akart előjönni, még a csalinak odanyújtott pipát sem akarta elfogadni, így be kellett látnom, hogy a tengeri élőlények türelmesebbek nálam. Megérdemelte, hogy békén hagyjam. Az alapos és hosszú strandolás után továbbindultunk a félsziget nyugati partja felé. Egy közbeszúrt pihenő alkalmával rátekintettünk Agios Giannis strandjára, majd továbbhaladtunk immáron Dél felé. A következő célpontunk Parthenonas volt. Egy kis görög falut vártam, hagyományos épületekkel. Ez nagyjából meg is volt, bár úgy tűnt, hogy Parthenonas inkább Neos Marmaras „üdülőfaluja”. Egy kis városnézés után ebédelni ültünk be az egyetlennek tűnő étterembe. Nem volt zökkenőmentes, először az étterem külső részén ültünk, ami addig volt elviselhető, amíg ki nem hozták az ételt. Ekkor megszálltak minket a darazsak. Mintha egy kaptárban kellett volna ennem. Egy darabig bírtuk, de szerencsére a személyzetnek is feltűnt, hogy valami nincs rendben, így beköltöztettek minket az épületen belülre. Itt némi füstölővel és egy-két kellemetlenkedő darázs elhessegetésével végre enni is tudtunk. Némi kis pihenés után indultunk tovább, még egy strandot keresni. Olyan helyen szerettünk volna megállni, ahol nincs tömeg. (Szeptemberben ez azért nem olyan nehéz feladat.) Dél felé haladva számos kis öblöt néztünk meg, de egyik sem volt pont olyan, ami az akkori hangulatunknak megfelelt volna. Azaz mindenhol volt legalább egy pár. Végül találtunk egy elég nagy partot, ahol senki sem volt. A part mellett egy üdülőfalu volt, ami teljesen zártnak tűnt. Persze, ez már az utószezon volt. Itt végre megálltunk, és ismét a tengerbe mártottuk magunkat. A tengerfenék érdekes volt, egy darabig enyhén mélyült, majd a parttól olyan 15-20 méterre hirtelen leszakadt. Az addigi 2-3 méteres mélység hirtelen egy vonal mentén 8-10 méteres mélységűre váltott. Érdekes volt, érdemes volt itt megállni. Ismét egy naplementét élveztünk végig, majd nemsokára mi is elindultunk hazafelé. Egyszerűbb volt folytatni az utunkat, és ismételten megkerülni a félszigetet, csak most a másik irányból.

Hetedik nap

Még ez a nap lett volna alkalmas arra, hogy kalózhajózzunk. Még élt a foglalásunk, és ha az időjárás is megfelelő, akkor mehettünk volna. Ébredéskor a tenger hangja a szobában jól hallható volt. Azaz feltámadt a szél és erős hullámzás alakult ki. Kalózhajózás lefújva. Z autó még nálunk volt, és csak 10-re kellett leadni, így a reggeli órákat még kihasználtuk. Elmentünk a szív alakú öbölhöz, és ott vártuk meg a napfelkeltét és az utóleadás idejét. Hűvös volt, de miután felkelt a Nap, egész kellemes lett az idő. A tengerbe viszont nem mentünk itt be, a hullámzás miatt nem tűnt biztonságosnak. Nem ritkán közel 2 méteres hullámok érték a partot. Leadtuk határidőre az autót, majd a szálláson összekészülődtünk még egy strandolásra. Sarti déli strandja elég sekélynek tűnt ahhoz, hogy be lehessen menni a vízbe a hullámok ellenére is. Igazunk lett, a sekély vízben igen kellemesen töltöttük az időt. Este még egy kis falunézés, a maradék szuvenírek beszerzése volt még hátra. Aztán a pakolás, összekészülődés.

Nyolcadik -kilencedik nap

A hazautazás napja. Reggel összepakoltuk a maradék holmit, rendbe szedtük a szobát, és készülődtünk a hazaútra. Az út zökkenőmentesen, de a határoknál hosszú várakozásokkal telt. És hazafelé már esett is. Itthon feltűnően barnák voltunk.
Köszönjük, hogy értékeléseddel segíted a munkánkat! Kommentelni a lap alján tudsz!
Oszd meg!
  •  
  •  
  •  

4 Replies to “Sarti élménybeszámoló, kovat88 (2010)”

  1. Remek kis beszámoló.Én már voltam autóval kétszer, de nem fektettünk nagy energiát a környék felfedezésébe. Idén viszont alaposan szétnézünk amihez igénybe is veszem a leírásodat. Majd ha van pár gps koordinátád akkor kérek az érdekesebb helyekről.

    1. A beszámoló ötödik napján említett legdélibb szigethez az útvonalat tavaly megosztotta velünk koordinátákkal. Betettem a Programlehetőségek Sartin / Egyéb lehetőségek témához, ott megtalálod, vagy közvetlenül, ha ide kattintasz.

      1. “…ötödik napján említett legdélibb szigethez…” – bocsánat, nem szigethez: strandhoz!
        Elnézést kérek – a beszámoló készítőjétől is – az elírásért! :-(

  2. Nincs gond, csak nem szerettem volna, ha valaki odamegy, és bőszen keresi a szigetet. ;-)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük