A kétarcú Sarti

TJJ
A kétarcú Sarti.

„Sarti olyan, mint egy színes papírba csomagolt szaloncukor. Kívül díszes, belül pedig édes”

TJJunior, a szerző 2014 júniusában járt Sartin.

Reggel kilenc óra volt és a nap olyan hevesen sütött, mintha idegesítené, hogy az elmúlt napokban legyőzte őt a felhők szürke, komor hadserege és most eljött az ideje a bosszúállásának. Izgatottan kúszott fel a tökéletesen kék égre és forró sugaraival megdárdázta a tengert, ami úgy pihegett alatta, mint egy fáradt öregember és nedves párafelhőket eregetett magából, ami sejtelmes áttetsző függönybe burkolta a szemközti Athosz-hegyet. Rekkenő, párás hőség volt tehát, pedig még csak június első napjaiban jártunk. Gyenge szellő fújdogált, túl erőtlen ahhoz, hogy elkergesse a párát a hegyekről, csupán arra futotta erejéből, hogy néha fel-fellebbentette, mint a selymet és ilyenkor láthatóvá vált a Sartit körülvevő hegyeket borító növényszőnyeg. A Hotel Phyllis verandáján, ahol sokadmagammal a reggelimet fogyasztottam, ami illatos kukoricazsemléből, vajból, és ragacsos baracklekvárból állt, éppen kiláttam a mögöttem levő hegyre, és egész lényemet átjárta az izgatottság. A hegy folyamatosan hívogatott engem, titokzatosan suttogott, fel nem derített völgyeiről mesélt, romokról melyek csak engem vártak, és élőlényekről melyek ott lapultak a levelek alatt, a patakokban vagy a göcsörtös olajágak között.

Gyalogtúra Sarti közelében

Sarti közelében
Az Athosz uralkodó hegycsúcsa

Kacskaringós, keskeny ösvény vezetett felfelé, ami néha eltünedezett az alacsony fák és cserjék lombja alatt, de a szememmel végig tudtam követni, akár egy lefektetett barna szalagot, ahogy felkacsázik a hegy ormára. Amint befejeztem a reggelit, vállamra kanyarítottam hátizsákomat, amely nagy mennyiségű vizet, pár szendvicset, zsebkést és egyéb, a túrázáshoz elengedhetetlen kelléket tartalmazott, GPS-el felszerelt órámmal meghatároztam a helyzetemet, hogy ha esetleg eltévednék, akkor visszataláljak még az éjszaka beállta előtt, aztán nekiindultam. Van abban valami borzongató, amikor az ember mindenféle turista térkép nélkül elindul a természetbe, idegen országban, ahol minden az újdonság erejével hat, nem nézve az útvonalat, hanem csak az ösztöneire hagyatkozik. Ilyenkor érdemes a legegyszerűbb tájékozódási pontokat követni, egy hegyet, egy épületet vagy, ahogy én tettem ebben az esetben, a tengert, ami egy óra gyaloglás után ott feküdt mögöttem, kéken csillogott, mint a frissen kovácsolt páncél. Egyenesen észak felé haladtam, eleinte még a faluban, de hamarosan elmaradoztak mellőlem a házak és a kerítések, ez utóbbiak olyanok voltak néha, mint egy színes népi motívumokkal díszített szőnyeg, futónövények hálózták be őket mély lila színű murvafürt vagy tenyérnyi cirádás virágú golgotavirág.

Rövid gyaloglás után kiértem a faluból, ahol gondozatlan mezők szegődtek mellém útitársul, melyeken rendezetlenül nőttek az olajfák, és darazsak, méhek és lepkék ezrei repkedtek sietősen a dolguk után a színpompás, illatorkánt kibocsátó mezei növények sűrűjében. Hamarosan egy széles, de sekély patak keresztezte az utamat, jéghideg vize vidám gurgulázással kerülgette medrének köveit melyek olyan fényesek és simák voltak, mint egy biliárdgolyó. Kicsit megálltam pihenni, és inni valamint eldönteni, hogy merre haladjak tovább, ugyanis az út négyfelé ágazott. Hosszas töprengés után úgy gondoltam, hogy azt az ösvényt követem, amely a patak mellett haladt, hiszen a víz a hegyről áradt lefelé, biztos voltam benne, ez az a csapás melyet még odalentről láttam felfelé kanyarodni a hegy tetejére. Később kiderült, hogy tévedtem, mert jó három kilométer után egy épület és egy kerítés parancsolt megállt nekem, viszont egyáltalán nem bántam meg ezt a kis kitérőt ugyanis az út melletti réten sikerült elkapnom egy görög teknőst, mely éppen önfeledten reggelizett a lédús növényekből.

Szegénynek ideje sem volt tiltakozni, mert úgy megörültem neki, hogy teketória nélkül felkaptam és kivittem az útra, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Páncélja kellemesen meleg volt, lemezeit fekete szabálytalan foltok ékesítették, mintha valami térképdarabkák lennének és ezek épp úgy tették ezt a példányt egyedivé, mint a szalamandrát a foltjai. Megdöbbentett, hogy méretéhez képest milyen nehéz és milyen erős, mert lábaival úgy dolgozott, akár valami rotációs kapa, karmai beleszántottak a bőrömbe, úgyhogy visszavittem oda, ahol találtam, aztán félrehúzódtam és vártam. A teknős sokáig nem mozdult, csak feküdt nyakát behúzva a növények között. Aztán amikor már úgy vélte, hogy háborgatója messze jár, feje előbukkant a páncélja mélyéről, kíváncsian körülnézett, aztán lábai elemelték súlyos testét a földről és lassan eltűnt a növények szövedékében csupán neszezését hallottam még sokáig. Nyilván úgy gondolta, hogy veszedelmes dolog ilyen közel az úthoz reggelizni ezért távolabb keresett magának ízes növénycsemegéket.

Az élménytől új erőre kapva visszamentem az elágazásig és egy másik ösvényen haladtam tovább. Ez különös módon lefelé fordult, a tenger felé, aztán érintette a falu szélét majd határozottan északnak fordult. Érdekes helyek mellett haladtam el, egy réges-régi homokfeldolgozó telep maradványai mellett melynek vasalkatrészei, mint egy nagy rozsdás sajtreszelő árválkodtak hófehér karcos homokdombok között, elhagyott olajfaligetek között melyet hűs rejtekében aprócska faházak lapultak melyeket szárazra aszalt a nap, és melyekről, mint a hámlás mállott le a festék. Kis idő múlva újabb állatokra bukkantam, ráadásul közvetlenül előttem az úton, ganajtúró bogarak négyesére, amelyek egy nagy kupac trágya körül szorgoskodtak. Eszeveszett módon rohangáltak fel s alá, amikor összetalálkoztak izgatott eszmecserét folytattak majd újra körberohanták ezt az égből pottyant terülj-terülj asztalkámat. Letelepedtem melléjük az útra melynek pora olyan finom volt, mint a púder és miközben ők négyen azon ügyködtek, hogy a ganajból minél nagyobb golyócskákat formáljanak, megpihentem egy kicsit és újabb adag vizet vettem magamhoz. Az órámra pillantottam és megdöbbentem azon, hogy a hőmérő már 28C-ot mutatott pedig még a nyár elején jártunk, és eltűnődtem azon, hogy vajon milyen meleg lehet itt a nyár közepén. Negyed óra múlva, amikor a galacsinhajtók eltűntek a szemem elől összepakoltam a hátizsákomat és folytattam az utamat felfelé a hegyre, ami mostanra elérhető közelségbe került és teljesen kitöltötte a láthatárt. A forróságban a távoli tárgyak részegen remegtek a hőségben, a madarak éneke elcsendesedett viszont a bokrokon, fákon rejtőzködő kabócák vígan fújták a magukét, rekedt énekük, mint a szívdobogás lüktetett végig a tájon.

Az út hol kevésbé, hol pedig erőteljesen emelkedett és néhány kilométer után a tenger már teljes pompájában tárult elém és Sarti házai aprócska játékházaknak tűntek a messzeségben. A kaptatót elérve eltűntek a magasabb fák mellőlem, átadva helyüket a szívós és sokszor tüskés, áthatolhatatlan bokroknak.

Ezen a köves, forró tájon valóságos csodának tűnt, hogy a növények ilyen bőségesen megtalálhatóak, és én bámulva álltam meg. Évmilliókkal ezelőtt a föld belseje megfeszítette izmait és ezeket a hegyeket kipréselte magából, ahogy az ember markából szétfolyik a nyúlós gyurma, amikor összeszorítja ujjait. Ahogy ez a forró massza megszilárdult a természet külső erői megkezdték a maguk lassú, de mégis rendkívül hathatós alakformáló munkájukat. A szél végigsimogatta a sziklák kopasz üstökét, távolról port és földet hozott rájuk melyeket azután lerakott a résekben. Az eső öntözte a tájat, a hideg és a meleg váltakozása pedig a legmakacsabb sziklákból is képes darabokat leszakítani folyamatosan formálva a tájat. Aztán hosszú idő után egy nagyobb repedésben összegyűlt egy gyűszűnyi virágföld és a szél egy picinyke magot sodort ide. A magocska aztán gyökeret eresztett ebbe a miniatűr világba, és ha kellően makacsnak és ellenállónak bizonyult kis növényke fejlődött belőle. Ha viszont gyenge volt, a fiatal hajtást irgalmatlanul kiégette a nap vagy a szárazság végzett vele, esetleg egy dühös szélvihar tépte ki élettelen testét tovasodorva, hogy aztán valahol egy repedésbe ismét letegye, hogy alig pár gramm humusz képződjön belőle. Az élet azonban a legviszontagságosabb környezetben is képes utat törni magának. Vannak növények, melyek ebben a parányi kis földben is meggyökeresednek és belekapaszkodnak a sziklába, fittyet hánynak a szélnek, fiatal lágy törzsük hamar fásszárrá alakul és megelégszenek azzal a néhány esőcseppel, melyek egy-egy kósza zivatarból nekik jut. Nőnek és növekednek, gyökereik behatolnak a sziklák legkisebb repedéseibe és a megfelelő pillanatban apró magokat okádnak a világba melyek éppen olyanok, mint ő és ezek létrehozzák a nővények újabb generációját, egyre több talajt megkötve és ez által teret engedve más növények számára is. Mindez azonban évezredek alatt zajlott le, és ahogy a szemem körbejárta ezt a zabolátlan vidéket eltűnődtem az élet makacsságán és csodáján mely ott van körülöttük minden percben és pillanatban, csak tudni kell észrevenni. Az izzasztó menetelés végén egy teknőhöz érkeztem melyet az út kifliként kanyarított körbe, és melyet durva szemű homok borított, melyben apró kráterek ezreit fedeztem fel, mintha egy régen lejátszódó aprócska ütközet mementói lettek volna.

A tölcsérek egy ádáz ragadozó, a hangyaleső építményei voltak. Ezek a lények ott lapulnak az általuk készített tölcsérek alján és arra várnak, hogy a sebesen rohangáló hangyák közül melyik lesz olyan figyelmetlen, hogy betéved a tölcsér belsejébe, ahol aprócska lavinát indít el, miközben kétségbeesetten próbál kikászálódni. Minél jobban igyekszik a hangya felfelé, annál hamarabb sodorja el az általa keltett homoklavina, és amikor leérkezik a kráter aljára a hangyaleső erős állkapcsa megragadja és levonszolja magával a mélybe. Az egész másodpercek alatt zajlik le, úgyhogy ha az ember tanúja akar lenni a hangyaleső galádságának, akkor bizony figyelmesen kell követni a homokban randalírozó hangyákat.

A hangyalesők mezeje után az út bekanyarodott a hegyek közötti völgybe majd újfent felkapaszkodott a hegyoldalon, mint egy elszabadult hullámvasút. Látnivaló itt is volt bőven. Útközben elpusztult homoki viperát találtam valószínűleg autóval hajtottak rajta keresztül, valamint egy kevésbé ismert és teljesen veszélytelen veszélyes gyíkot, a páncélos seltopuzikot, mely szintén élettelenül hevert a porban az útszéli gyér növényzetben. A helybeliek valószínűleg nem tesznek különbséget egy lábatlan gyík és a homoki vipera között, ha alkalmuk adódik, agyonverik ezeket az állatokat, nem kockáztatva azt, hogy esetleg őket vagy valamelyik családtagjukat veszélyes kígyómarás érje. Sajnos a legtöbb helyen ez a helyzet ahol a mérges kígyók és az ember egy élőhelyen kénytelen osztozkodni, pedig a homoki vipera soha nem támad az emberre, közeledtünkre sebesen eltűnik a fűben vagy a bokrok között keres menedéket. A baj akkor van, ha véletlenül rátaposunk vagy meg akarjuk fogni őket, ilyenkor a kígyók bizony használják a méregfogukat, ezért az ilyen területeken csak óvatosan haladjunk, ha letérünk az útról, és ha netalán összeakadunk egy-egy példánnyal, akkor engedjük útjára és semmiképpen ne akarjuk megfogni. A homoki viperát könnyű megismerni a hátán végigfutó cikkcakkos mintázatról, valamint az orrán található csinos kis szarvacskáról.
Ezen a helyen láttam az egyik legöregebb olajfát is, mely a helyiek szerint több száz éves is lehetett, és amit én Magányos Hölgynek neveztem el.

Öreg olajfa, Olajfa a mezei virágok között, Sarti közelében
Öreg olajfa, Olajfa a mezei virágok között

Ez a fa távolabb állt a rendezett, szabályosan ültetett olajfa ligetektől, közvetlenül az út szélén. Láthatólag idősebb volt, mint a környező fák, hiszen a törzse olyan vastag volt, hogy három ember sem érte volna át. Csírázása még akkora tehető, amikor Sarti mindössze pár halászkunyhóból állt csupán, és a környező olajfaligetek sem voltak még sehol. Az-az út kacsázott keresztül a hegyen, ahol a szerzetesek közlekedtek, talán friss halért sétáltak el a faluba, talán a szemközti Szent Hegyi Autonóm Köztársaságba igyekeztek, hogy az ott élő szerzetesekkel együtt imádkozzanak. Úgy hiszem egyikük éppen zamatos olajbogyót rágcsált, majd a magot eldobta az út szélén. A mag legurult az árok meredek partján és megpihent a nyirkos fűben, eső megöntözte, a nap melengette, és a magocska kicsírázott és gyökeret eresztett és szépen megfogant. Az évszázadok alatt dacolt a zord időjárással és újra és újra kivirágzott, táplálta az arra járókat ám az idő nem múlt el rajta nyom nélkül. Törzsét ezer és ezer vágás, repedés és hasadék szakította át, mint egy öregasszony gyűrött, töpörödött arcát a ráncok, melyeket a nevetés, a sírás, a bánat vagy az öröm rajzolt fel hosszú és viszontagságos élete során. A Magányos Hölgy számomra a folyamatosan változó időben az állandóság jelképe volt, amint ott állt magányosan, de még mindig volt rajta virág, még mindig döngicséltek körülötte a méhek, bár fiatalsága már rég elveszett, mégis maradt számára annyi áldás, hogy egy-egy arra járó utazó, mint én magam is megilletődve állnak meg előtte és elgondolkozzak rajta, hogy az emberi élet milyen hihetetlenül rövid tud lenni, és igencsak lehetséges, hogy már én sem leszek az élők sorában amikor a Magányos Hölgy még mindig itt fog állni és az akkor erre járók megállnak előtte, megcsodálják virágait, talán esznek azokból a mélyzöld ízletes olajbogyókból melyeket ez a famatuzsálem kínál fel nekik.

Továbbmenve rövid gyaloglás után értem fel egy fennsíkra, ahol egy masszív épület –később kiderült, hogy egy kolostor állt itt – romjaira bukkantam, amelyet régen elhagytak a lakói, alsó ablakait bedeszkázták és vörhenyes rozsdával borított vasrácsok védték. Szomorú tanúja volt az itteni vallásos életnek mellyel egyébként úton-útfélen találkozhattunk takaros kis oltárok képében. Ezek ott sorakoztak a közutak mentén és a földutak mellett, de találkoztam velük az erdős területeken ahol látszólag a madár se járt.

Az én szememben ezek a kis oltárok a megtestesedett imák jelképei voltak, úgy hiszem minden helyen, ahol valaki egykor elmondott egy imát és választ is kapott rá, takaros kis szentélyeket építettek. Rendkívülinek gondolom, hogy ezeket az esetek nagy részében gondozzák, olajjal, gyertyával és gyufával látják el, hogy amikor az utazó erre halad és imádkozni támad kedve, mindig tudjon egy gyertyát gyújtani szeretteiért vagy egyszerűen csak az Isten iránti tisztelete jeléül.

Úgy gondoltam kirándulásom ezen a helyen fog véget érni. Fáradt is voltam már, a fejem pedig zsongott a sok színtől és élménytől melyekkel utam során találkoztam. Egy kőhajításnyira az elhagyott kolostortól gondozott kis templom állt, rókavörös tetővel, szürke és pasztell színű terméskő falakkal a bejáratnál pedig két, dárdaszerűen égnek szökkenő fával melyek, mint az őrök álltak jobb és bal felől. Letelepedtem a szegélykőre mely kellemesen hűvös volt, mint a kútból frissen felhúzott víz és elfogyasztottam a maradék elemózsiámat. Az órám szerint eddig 13 kilométert mentem, de ebben benne voltak azok a kisebb-nagyobb kitérők is melyek akkor keletkeztek, amikor eltévedtem, vagy egy-egy ösvényt követtem pusztán csak a kíváncsiság kedvéért. Azt hiszem, egy céltudatos utazó hat-nyolc kilométeres gyaloglással el tudja érni ezt a fennsíkot, ahonnan egyébként halad tovább felfelé az ösvény, be az ismeretlenbe, de úgy határoztam, hogy ezt az élményt a következő alkalomra tartogatom.

Kék-fehér oltár Sarti közelében
Út menti oltár az Athosszal szemben

Már alkonyra fordult az idő, amikor elindultam visszafelé. A kápolna mellől elém tárult a tenger, mint egy keskeny kék sáv a horizonton, távolabb pedig az Athosz hegy meredek csúcsa. A nap már elveszítette hevességét, haragja elpárolgott, színe narancssárgára változott, és mint egy gyermekétől búcsúzó anya úgy simogatta végig a tájat sugarai kellemesen langyosak voltak, akár a tenger vize vihar után. Lesétáltam a hegyről, elhaladtam a Magányos Hölgy mellett, akinek ritkuló levélkoronája már ezüstösbe fordult az alkonyi fényben, elhagytam a hangyalesők krátereit, és mire egy útelágazódáshoz értem már feljött egy-két reszketeg csillag az égre. Úgy határoztam, hogy nem pontosan azon az ösvényen fogok visszamenni, amin érkeztem, és így találtam meg azt a kis épületet, melyet én a Gekkokápolnának neveztem el. Félreeső helyen volt, magas fű vette körül, és ahogy lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét meglepődve láttam, hogy nyitva van. A kápolna belseje éppen olyan volt, mint aprócska társaié, csak természetesen jóval nagyobban, gondosan kimeszelt falain számomra ismeretlen szentek ikonjai lógtak, és találtam gyertyát és gyufát is, valamint egy homokkal megtöltött kis edényt melybe a gyertyákat tűzveszély okozása nélkül be lehetett állítani. Miközben odabenn voltam, az egyik sarokban mozgásra lettem figyelmes. Kíváncsi kis török gekkó kapaszkodott a falon, aki minden bizonnyal azért mászott elő rejtekhelyéről, hogy a szemügyre vegye a váratlan látogatót. Először arra gondoltam, hogy megfogom és szabadon engedem odakinn, de jobban megnézve kifejezetten kövérnek tűnt, tehát elegendő élelmet talált idebenn is, ráadásul védve volt a ragadozóktól is. Megtisztelő volt egy kis időt a társaságában tölteni. Pár percig feszélyezve érezte magát, mert minduntalan rám pillantott, én azonban úgy tettem mintha ott se lett volna és negyed óra múltán azonban új barátom felmenetelt a plafonra, ahol minden bizonnyal vadászni szokott és többé meg sem mozdult. Átadtam neki jókívánságaimat majd gondosan behúztam magam mögött az ajtót.

A visszafelé út mindig rövidebbnek tűnik és én is azon kaptam magam, hogy ott menetelek a faluban, bár nem egészen azon a helyen, ahonnan indultam, de végül nem volt szükség arra, hogy órámat használjam navigálásra. A szállásra visszatérve elfogadtam egy hideg sört Theodortól, a szálloda tulajdonosától, majd elindultam, hogy elmerüljek Sarti nyüzsgő forgatagában, mely ilyenkor este olyan színes és változatos volt, mint egy felvonulás. Az utcákról mindenféle népek beszélgetései hallatszottak, gyerekek sivalkodása, árusok szívélyes invitálása, a kocsmákból zene szűrődött ki, és ínycsiklandozó illatok gomolyogtak a levegőben. Amikor a bőséges vacsorámat fogyasztottam, ami ezen az estén egy haltál volt, visszagondoltam Sarti másik arcára, a természetre, és készen voltam arra, hogy megtudjam, vajon milyen titkokat rejt az-az ösvény, ami a kolostor romjaitól indul, készen álltam arra, újabb és újabb kápolnákat fedezzek fel, benézzek a kövek alá, felderítsem, hogy honnan ered a patak és a többi ezernyi titkot amit ez a csodálatos vidék tartogat. Lawrence Durrelnek a híres írónak a gondolatai jutottak eszembe, amikor ezt mondta:

„a többi ország az kéri, ismerd meg a kultúrájukat. Görögország ennél többet kér. Azt kéri, ismerd meg önmagad.”

TJJ

Oszd meg! Köszönjük, hogy értékeléseddel segíted a munkánkat! Kommentelni a lap alján tudsz!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.