Nagy fába vághatja az olyan „kertész” a fejszéjét, aki mit sem tud a diótermesztésről. Szerencsére ma már sok mindenről találhatunk hasznos segítséget az interneten. Minél alaposabban keresgélünk, annál jobban ráeszmélhetünk arra, hogy sokszor a különböző kertészeti weboldalak egyazon témával kapcsolatban ellent is tudnak mondani egymásnak. Ilyenkor az amatőr kertészek már csak a szívükre hallgathatnak. Én is így tettem. Viszont magáról a dióról találtam sok „egyetértő”, misztikusnak tűnő információkat is, ami arra ösztönzött, hogy egy kicsit mélyebbre utazzak a témában. Dióhéjban egy kis érdekességet foglaltam össze a fával kapcsolatban:
A diófát a régi görög időkben, – és remélhetőleg még napjainkban is –, szent fának tartják. Az ókorban a diót Zeusz fájának (is) szentelték, tehát a főisten fája volt, melynek termése az Istenek eledele, egyesek „szerelmi bájétel”-ként is emlegetik. Éppen ezért az igazi Tudást adó fának is tekinthették, és ha közelebbről megvizsgáljuk a termését, akkor úgy érezhetjük, hogy valóban közel állhat ez a misztikum a valósághoz. Kívülről nézve, – úgy önmagában az egész – az emberi fejre, a dióhéj alatt az emberi agyra hasonlatos termést találhatunk.
Lásd összességében: Csonthéja a már összeforradt koponyához, a termés hártyája az agyhártyához, a dióbél barázdái az agy tekervényeihez hasonlít, és jól elkülönül a jobb és bal rész is, akár csak az emberi agynál. A termése – a népi elbeszélések szerint – jó hatással van az agy működésére. A népi gyógyászatban felhasználták és használják még ma is a termés burkát, a fa leveleit. Ezekről egy könyvet lehetne írni, mert olyan sok jó tulajdonsága van a fának.
Úgy tarthatták a „régi” görögök is, hogy a fa csak egy bizonyos kor után (kb. 20-30 év) hozhat bőséges, egészséget adó termést, mint ahogyan a gyermekből is ennyi év múltán válhat valaki felnőtté. Ennyi idő kell, hogy önmagáért, a gondolataiért, a cselekvéseiért, és nem utolsósorban a családjáért felelősséget vállalni tudó, tudatos emberré váljon.
Mivel most még a belvárosban egy társasházban élek, így kicsiben tehettem próbát. Teszteltem önmagam, hogy mennyire lennék felelősségteljes önellátó gazdálkodó, ahogyan a „régi” görögök is voltak. A magyar internetes információk alapján – mert görögül még nem tudok – állítólag magról csak minden tízedik kellhet ki. Ősszel kell elültetni, – mint írták –, de nem tudtam, hogy pincében kellett volna tárolni.
Elültettem vagy húszat, és arra gondoltam, hogy tavaszra szépen kihajthat jó eséllyel ezekből vagy kettő. Alkalmaztam hozzá egy kis „trükköt”, és előtte tíz napra beáztattam egy tiszta vízzel telt befőttes üvegbe, amire előtte még rácímkéztem, hogy: „Egészséges, bőtermő diófák”. Gondoltam, tavaszig meghallgatnak a görög Istenek, és lesz majd egy kis kertem, ahová elültethetem. Kert nem lett, csak egy nagyon pici (erről meséltem korábban a „Hamis” görög narancsfák c. írásomban). Kértem őket, hogy legalább egyetlenegy kikelhessen közülük.
Meghallgattak, és már az ősszel tizennyolc elő is bújt. Ez még nem is volt gond, csakhogy hetente öt-tíz centit nőttek. Pánikban voltam, mert tavaszra diófaligetté változhatott volna a szoba, ha nem kaptam volna az Olimposzról jövő ihletet. Egyenletes hűvösön, a pincében tartva, szépen megállítottam a fejlődésüket, majd áprilisban elajándékoztam mindet. Gondoltam magamban, hogy milyen jó lett volna a görög ismerőseimnek ezekből néhányat adni, – már csak azért is, hogy felismerhessék általa az őseik múltbéli kötődését a szent fához.
Megnyugtató érzés most a számomra, hogy teremtettem, és az Istenekhez hasonlóan adtam valami olyasmit az embertársaimnak, amit az ókori Görögországban még becsültek. Érzem, hogy a diófák is nagyon boldogok az új gazdáiknál.
Tudtad? A diófa igazán jó adó-vevő, és nem csak lelki szinten, amikor kapcsolatot teremtenél a görög (vagy más) Istenekkel miközben a fát átöleled, hanem akkor is, amikor a mobilod térereje akadozik. Csak állj egy diófa alá, és a kommunikáció helyrejöhet.